Ősi kultúrák

CHAVÍN-KULTÚRA (i.e. 900 - i.e. 200)
Az i.e. I. évezred folyamán a mai Peru jelentős részén megfigyelhetők a Chavín-kultúra jellegzetességei. Ez a kultúra a vallás segítségével töltötte be évszázadokra szóló egyesítő feladatát. Hatása a tengerparton az északi Sechura-sivatagtól a déli Nascáig, a hegyvidéken Pacopampától Huancavelicáig mutatható ki. Központja a mai Ancash tartományban, 3200 méter magasan fekvő szertartási központ, Chavín de Huántar volt, ahol az évszázadok során két monumentális kőépületet, az ún. Ó- és Újtemplomot építettek fel. Gondosan kidolgozott vallási ikonográfiájának középpontjában a félelmet keltő jaguár, kígyó és madár állt. Legfőbb istensége valószínűleg a "Chavíni Lándzsán" és a Raimondi-sztélén megjelenített természetfeletti lény volt, amely e három állat attribútumait ötvözte. A Chavín-papok vallási befolyásukat felhasználva fontos társadalmi és gazdasági szerephez jutottak, a Chavín-vallás alapján pedig létrejött egy egységes vallásos művészeti stílus. Ennek legjellegzetesebb darabjai a kőből faragott domborműves tárgyak, a szürkére-feketére égetett ún. kengyel-kiöntőcsöves korsók, az aranytárgyak és az épületek díszítményei. A fémművességben megjelent a forrasztás, a domborítás és az arany-ezüst ötvözése. A spanyol hódítás előtti Dél-Amerika legpompásabb szőttesei e korszak végéhez köthetők. Elsősorban a száraz Paracas-félsziget temetkezéseiben - Paracas Cavernas és Paracas Necropolis - fordulnak elő. Az 1920-as években a perui régészet atyja, Julio C. Tello csodálatos szőtteseket tárt fel e két lelőhelyen: milliónyi apró figurával és geometriai motívumokkal ékes halotti lepleket, melyek valóságos múmiakötegeket alkottak.

CUPISNIQUE-KULTÚRA (i.e. 1200 - i.e. 200)
A Peru északi tengerpartján a Virú- és a Lambayeque-völgy közötti térségben kialakult Cupisnique-kultúra legfontosabb szertartási központja Caballo Muerto volt, mely nyolc U alakú, kőből és vályogtéglából épített, kelet felé tájolt épületből állt. Ezek közül a Huaca de los Reyes a leghíresebb. A Cupisnique-kultúrát sokáig Chavín tengerparti változatának tartották. Ma már azonban tudjuk, hogy bár sok dologban valóban hasonlított és kapcsolódott a Chavín-kultúrához, annál korábban jött létre, és önálló módon fejlődött. Vallási képzetei a korai horizont sámánisztikus ideológiáján alapultak, melynek nyomai feltűnnek az agyagból készült edények és az épületdíszítő elemek ikonográfiájában. A kultusz középpontjában a macskafélék, a pók, a kígyó, a ragadozó madarak és a trófeafejek álltak. Istenei között feltűnik egy emberi és állati vonásokat egyaránt viselő lény, aki két botot tart a kezében. Arcának vadsága a szemek, a nyak és az agyarak megformálásának köszönhető. E kultúra legjellegzetesebb emlékei közé tartoznak a szoborszerűen megformált vagy bonyolult vésett díszítésekkel ellátott figurális edények, kengyel-kiöntőcsöves korsók. A Cupisnique-kultúra hatást gyakorolt a későbbi Vicús-, Virú-, Salinar- és moche kultúra művészeti stílusára is.

PARACAS-KULTÚRA (i.e. 300 - i.sz. 300), déli tengerpart
Az első, erőteljesen rétegekre tagolt társadalom Peru déli partvidékén az i.e. I. évezred második felében alakult ki. Az 1920-as években megkezdett kutatások nyomán két kulturális hagyományt lehetett elkülöníteni, az ún. Cavernas- és Necropolis-periódust. Mindkettőnek megvan a maga jellegzetessége mind a temetkezés módjában, mind a sírok mellékleteiben, mind az elhunytak koponyájának torzításában. A Paracas Cavernas (spanyolul a caverna barlangot jelent) néven ismert periódusban sziklás domboldalba vájt, palack alakú sírokba temettek nem egyszer akár 40, különböző társadalmi réteghez tartozó halottat. A legszegényebbek rövid és egyszerű pamutruhát kaptak, útravalóul pedig mindössze egy ennivalóval teli tökedényt. A felsőbb társadalmi rétegek tagjait díszes halotti lepelbe csomagolták, agyagedényeket, arany ékszereket helyeztek melléjük. A halottakat kőből rakott fal védte a sírboltok bejáratánál. Az ebből az időszakból való agyagedényeket égetés után felvitt, gyantaszerű anyaggal kevert festékkel díszített, illetve vésett motívumok borítják, sok esetben chavíni hatását tükrözve. Újdonságnak számítanak azonban a híddal összekötött, dupla kiöntőcsöves korsók.
A Paracas Necropolis (holtak városa) periódusban épült sírok kis mélységre ásott, kővel kifalazott földalatti termek voltak, melyekben fonott kosárban magzati pozícióban helyezték el a halottakat. A tetemeket változatos színekben pompázó, sakktáblaszerűen elhelyezett, mitikus lényeket ábrázoló és apró, háromdimenziós figurákkal szegélyezett lepelbe (manto) burkolták. A mantók mérete általában 2,5 ×1,3 méter. Ezeken és a Cavernas-periódus edényeitől eltérő stílusú agyagtárgyakon a Nasca-kultúrát előrevetítő motívumok jelennek meg, például a Paracas-kultusz legfőbb istensége, a változatos pózokban ábrázolt "pápaszemes lény". Ugyanitt lehetünk tanúi a Nasca-kultúra vallásában fontos szerepet betöltő trófeafejek felbukkanásának.

II. MOCHE-KULTÚRA (0 - i.sz. 700)
Peru északi partvidékének egyik legfontosabb prehispán kultúrája, illetve állama. Központja a Moche folyó völgye volt, ahol a Nap- és a Holdpiramis közötti térség rejti a moche kultúra első fővárosának maradványait. i.sz. 200 és 600 között a moche állam a tengerparton a déli Huarmey-völgytől az északi Vicúsig terjesztette ki uralmát, csaknem valamennyi meghódított völgyben egy-egy közigazgatási központot alapítva. A háborúnak fontos szerepe volt a moche terjeszkedésben, amint arra harcosok és foglyok festett és háromdimenziós ábrázolásai, valamint a Holdpiramisban előkerült feláldozott fiatal férfiak maradványai utalnak. A 6. században egy El Niňo-jelenség okozta áradás, majd az 562 és 594 közötti aszályos időszak megrendítette a moche kultúra gazdasági alapjait. A főváros előbb Galindóba, majd Pampa Grandéba került. 700-750 táján a moche állam összeomlott, népessége azonban a moche kultúrát felváltó Lambayeque/Sicán-kultúra és Chimú Birodalom alapvető etnikuma maradt.
A moche kultúra alapját az öntözéses földművelés képezte, ezt egészítették ki a tengeri források kiaknázásával. A kultúra kézművességéről elsősorban a formákba öntve készített, gazdagon díszített agyagedények tanúskodnak. Írás híján az ezeken található festmények egyfajta "kerámia képeskönyvként" szolgálnak a mindennapi és a rituális élet megismerésében. A moche kerámiaművesség kiemelkedő alkotásai az uralkodókat vagy nagy harcosokat megörökítő portréedények, de ún. kengyel-kiöntőcsöves edények formájában a legkülönfélébb növényeket, állatokat, sőt szexuális jeleneteket is megformáztak. Az öntést, domborítást, ötvözést, forrasztást, aranyozást alkalmazó fémművességük ugyancsak kiemelkedő volt, de kitűnően munkálták meg a kagylót, a csontot és a féldrágaköveket is. A moche kultúra monumentális művészetéről a Paňamarcánál, a Huaca del Brujón és a Holdpiramison talált, természetfölötti lényeket, harcosokat, foglyokat, áldozatokat megjelenítő polikróm domborművek tanúskodnak. A moche társadalom rétegzettségébe főként a temetkezéseik nyújtanak bepillantást, közülük is elsősorban az 1988-óta Sipánban feltárt, harcos-papokat rejtő uralkodói sírok.

RECUAY-KULTÚRA (0 - i.sz. 600)
Tiahuanaco és Sihuas mellett a Recuay-kultúra is részét képezte annak a változatos kulturális panorámának, ami ezekben az évszázadokban az Andok hegyvidékein jött létre. A Recuay-kultúra a perui hegyvidék északi-középső részén terjedt el, legfontosabb központja a mai Ancash közelében található Pashash volt. A máig fennmaradt leletek között kőszobrokat, kerámiatárgyakat és kevés, de annál finomabb megmunkálású textíliát találunk. Az ott élt népek folyamatos kapcsolatot tartottak fent a tengerparton élő moche szomszédaikkal, néhány kutató szerint a velük vívott, talán rituális háborúkat ábrázolják a moche kerámiák harci jelenetein. A Recuay-kultúra ábrázolásmódja a hegyvidéki kultúrákra jellemzően összetett és absztrakt jellegű volt. Szimbólumai közül kiemelkedik egy képzeletbeli lény, az ún. Holdállat, amely kerámiákon, kőfaragványokon és textíliákon egyaránt megjelenik. Mindez azt mutatja, hogy ez a lény fontos szerepet kapott e kultúra népeinek hitvilágában. Másrészt arra utal, hogy a luxustárgyak jól megszervezett előállítása azt a célt is szolgálta, hogy széles körben elterjeszthessék a rajtuk megjelenő vallási szimbólumokat is.

NASCA-KULTÚRA (0 - i.sz. 700)
A dél-perui partvidék legjelentősebb kultúrája a Nasca volt a Caňete- és az Acari-völgy között húzódó területen. Két fő központja, Cahuachi és Tambo Viejo erősen különbözik egymástól. Az előbbi monumentális építményekből és nyitott terekből állt, kevés lakóépülettel - ez alapján Cahuachit időszakonként lebonyolított rítusok központjának tartják. Az utóbbinak ezzel ellentétben csupán egyetlen lakónegyedében 8800 sűrűn egymás mellé épített helyiséget találtak.
A Nasca-kultúra főként geoglifái révén (Nasca-vonalak) vált híressé. A mintegy 200 km2-en elterülő hálózatot csaknem 1000 vonal és geometriai alakzat, valamint a Nasca-kultúra domináns motívumai, ember- és különböző állatalakok alkotják egy 10 km2-es területen összpontosulva. Különböző fajokhoz tartozó madarak, pl. kolibri, kondor, fregattmadár, illetve majom, pók, gyík, kardszárnyú delfin jelenik itt meg. Anyagi kultúrájának és művészetének fő megnyilvánulási formái a ragyogó színekkel festett kerámiák és a számos különböző technikával szőtt halotti leplek. Készítésük és ikonográfiájuk a Nasca-kultúra előfutárának tartott Paracas-kultúrában gyökerezik. Fő motívumai a mitikus lények (ún. Antropomorf Mitikus Lény, Mitikus Foltos Macska, Rettentő Madár, Hárpiasas, Mitikus Kardszárnyú Delfin), az állatvilág (macskaféle ragadozók, rókák, szárazföldi és vízi madarak, halak, pókok), illetve a földművelés (pl. az ún. Betakarító, gyümölcsök, paprika, manióka) és a tengeri élet (halászok) köréből származnak. Gyakran kombinálták ezeket, de az ábrázolásokon a természetfölötti, illetve a naturalisztikus módon bemutatott lények csoportja világosan elkülöníthető. Az előbbire példa a gyakran ábrázolt kardszárnyú delfin, amint egyik uszonyában trófeafejet, a másikban áldozati kést "tart". A háborúk során legyőzött ellenfelek levágott fejéből készített trófeafejek nem ritkán zsinórra fűzve, tüskékkel lezárt szájjal jelennek meg. Ezek a fejek a legyőzött ellenfél erejének megszerzésében vagy termékenységi rítusokban játszhattak szerepet.

SIHUAS-KULTÚRA (i.e. 100 - i.sz. 300?)
A Sihuas-kultúra jegyeit csak manapság próbálják azonosítani a kutatók. Ebben különösen azok a fém- és textilleletek segítenek, amelyekre a mai Arequipa város környékén bukkantak. A Recuay-kultúrához hasonlóan a Sihuas-szőttesek ikonográfiája is arra utal, hogy készítői szoros kapcsolatot tartottak fenn a déli tengerparton élőkkel, különösen a Paracas-kultúra közösségeivel. A leleteken emellett tiahuanacói motívumok is felbukkannak. Így jött létre egy kevert ábrázolásmód, amelyben a hegyvidéki absztrakt szimbólumok a tengerpart élethű figuratív mintáival együtt jelennek meg.

TIAHUANACO-KULTÚRA (i.e. 200 - i.sz. 1100)
Tiahuanaco az egyik leghosszabb kulturális fejlődésen átment andesi kultúra, amely a különböző történeti időszakokban bekövetkezett változások ellenére is végig megőrizte alapvető vonásait. Építészete és ikonográfiája alapján kulturális gyökerei a Pucara-kultúráig, sőt közvetve Chavínig nyúlnak vissza. Névadó központja az i. sz. 4-8. században épült ki, központon kívüli terjeszkedése 550-től vette kezdetét. 600-700-tól Tiahuanaco egy olyan "hegemón állam" fővárosává vált, amely vallási és kulturális befolyását egészen távoli területekre is kiterjesztette, noha ez nem jelentett feltétlenül folyamatos területi uralmat. A tiahuanacói eszmevilág és anyagi kultúra hatása északi irányban Peru déli részéig terjedt, míg délen az észak-chilei Atacama-sivatagot, a bolíviai Cochabamba-völgyet, sőt talán Északnyugat-Argentínát is elérte. Ma még lehetetlen pontosan megállapítani, hogy vajon Tiahuanaco befolyási övezetének növekedése territoriális, hódító jellegű volt-e, vagy pedig egyszerűen egy kultusz elterjedése párosult a kereskedelmi és kulturális hegemónia bizonyos formájával.
A Titicaca-tó medencéjének enyhe éghajlata kedvező feltételeket biztosított a Tiahuanaco-kultúra létfenntartásának alapjául szolgáló mezőgazdaság, halászat, valamint a hatalmas láma-és alpakanyájak számára. Művészetének két meghatározó ága a kőfaragás és a kerámiakészítés volt. Ikonográfiájuk legfőbb elemei, a macskaféle ragadozók és kondorok kombinálódnak Chavínig visszavezethető emberábrázolásokkal. Szőtteseik nagyszerűségéről elsősorban a kőtárgyakon megfigyelhető absztrakt és geometrikus elemekből álló összetett minták tanúskodnak. A jól ismert tiahuanacói Napkapun, a Bennett- és Ponce-monoliton látható alakok rendkívül finom szőtteseket viselnek. Ezeknek a szőtteseknek a díszítései egykor arra szolgáltak, hogy elősegítsék a tiahuanacói vallási eszmék elterjedését és kifejezzék viselőik társadalmi státuszát.

III. HUARI-kultúra
A Huari korszaknak (i.sz. 600-700) a legfontosabb újítása az volt, hogy Peru történelmében talán először megjelentek az igazi városok. Ez azt jelenti, hogy a városok alaprajzában a szertartási központok körüli elrendezést felváltotta a rácsszerkezet. Huari mintájára jelentős, védőfalakkal övezett épületegyütteseket emeltek a tengerparton és a hegyvidéken egyaránt.
Huari jelenlétére egyes helyeken kerámiaedények utalnak, például a jósdáknak tartott mantaro-völgyi Wariwillkában és Pachacamacban, máshol pedig rituális leletegyüttesek, mint például a nasca-völgyi Pachecóban. Itt olyan hatalmas méretű szertartási edény került elő, amelyről a tiahuancói Napkapu központi figurája köszön vissza. A 4 m széles, 2,75 m magas, egyetlen tömbből faragott Napkapu Tiahuanaco és Bolívia leghíresebb régészeti emléke.
Az egységesülési folyamat során azonban az egyes régiók a saját felfogásuk szerint alkalmazták a Huari elemeket, amelyeket ők is más, korábbi kultúrákból vettek át, mint például a kiállítás bejáratánál lévő két oszlopon megjelenő chavíni "botos isten" kultuszát. Ennek nyomai világosan látszanak a Nasca-Huari, Moche-Huari vagy a Nievería stílusú tárgyakon. A temetkezési szokásokban bekövetkezett változások szintén azt jelzik, hogy ezekben az évszázadokban  a vallási élet átalakult.
i.sz. 1000 táján azonban szinte mindegyik Huari-kori várost elhagyták lakói. Bukását túlzott növekedési üteme okozhatta. A város és maga az állam valószínűleg túlnőtt saját létfenntartási keretein és közigazgatási lehetőségein, és politikai vagy környezeti nyomás hatására összeomlott. A válság nyilvánvalóan kikezdte a birodalom alapjait is, s ez politikai összeomláshoz vezetett. A Huari ideológiát és az anyagi kultúrát azonban magukba olvaszthatták azok a kultúrák, amelyek a késői átmeneti periódusban alakultak ki.

IV. A LAMBAYEQUE vagy SICÁN-KULTÚRA (i.sz. 700-1375)
Az északi tengerparton i.sz. 700 táján a Sicán-, vagy más néven Lambayeque-kultúra lépett a moche kultúra helyére. Fővárosa Batán Grande volt, de fontos településnek számított Chotuna és Chornancap is. Az évszázadokon át fennmaradt, ma már a régészeti leletekkel is összevethető szájhagyomány szerint e nép ősei valaha a tenger felől érkeztek, és hős istenkirályuk, Naylamp vagy másképpen Naymlap vezetésével a Lambayeque folyó völgyében telepedtek meg. A Sicán-kultúra i.sz. 900 táján jutott el fejlődése csúcsára. Ebben az időben emelték monumentális épületeiket, temették el nagyhatalmú uralkodóikat arany- és tumbaga (arany és réz ötvözete) tárgyakkal, illetve tengeri kagylóval megrakott sírokba, és teremtettek kereskedelmi kapcsolatokat az ecuadori partvidékkel. Számos kerámia- és fémtárgyon láthatjuk azt a szimbolikus alakot, aki alighanem a spanyol krónikások által említett Naylamp. Másképpen "Sicán Urá"-nak vagy "Huaco Rey"-nek is nevezik. 1050 és 1100 között súlyos áradások pusztítottak a tengerparton, Batán Grande, talán szándékos gyújtogatás következtében, leégett. A hatalmi központ Túcumébe került át, nagyjából 1375-ig, amikor a vidék a terjeszkedő chimú állam uralma alá került.

CHIMÚ KULTÚRA (i.sz. 1000-1470)
A Mochét és a Lambayequét (Sicánt) követő államot egy 17. századi spanyol forrás szerint Tacaynamo király alapította az i.sz. 10. században, akit tíz utóda követett. Fővárosukból, Chan Chan-ból kiindulva a 14. század végére a chimúk meghódították az ecuadori határnál fekvő Tumbes és a Limához közeli Chillón folyó közötti mintegy 1300 km hosszú tengerparti sávot. A meghódított völgyekben Chan Chanhoz hasonló szerkezetű helyi közigazgatási központokat (Farfán, Pacatnamú, Manchán) hoztak létre. Birodalmuk alapja egyrészt a tengerparti völgyekben folytatott öntözéses földművelés - a Moche és a Chicama folyót egy 84 km hosszú csatornával kötötték össze -, másrészt a fejlett kézművesség volt. Kerámiaművességük jellegzetes alkotásai a fényes feketére polírozott ún. kengyel-kiöntőcsöves korsók. Ötvösművészetük legismertebb darabjai az aranyból készült halotti maszkok, az emberalakos, félhold alakú pengével ellátott szertartási kések, az ún. tumik és a domborítással készült szertartási serlegek. A Chimú Birodalom utolsó uralkodója, Minchancaman 1470 körül vereséget szenvedett az inkáktól, akik a birodalmat saját területükbe olvasztották, előkelőit és kiváló aranyműveseit Cuscóba hurcolták.
A mintegy 20 km2 kiterjedésű főváros, Chan Chan magját 9-10, fallal körülvett, vályogtéglából emelt épületegyüttes, ún. ciudadela alkotta. Ezeket az egymást követő uralkodók székhelyének tartják. A kutatók úgy gondolják, hogy az uralkodó halálát követően az adott ciudadelát, melyben magát az uralkodót is eltemették, lezárták, majd újat emeltek a következő uralkodó számára. A ciudadelák U-alakú uralkodói fogadóudvart, ún. audienciát, temetkezőhelyet, előkelők lakónegyedét, raktározási és újraelosztási célokat szolgáló épületeket, valamint nagyméretű ciszternát foglaltak magukban.

CHANCAY-KULTÚRA (i.sz. 1000-1450)
A Limától közvetlenül északra elterülő folyóvölgyekben i.sz. 900 körül alakult ki a Chancay-kultúra, melyet egyes kutatók a spanyol krónikák által emlegetett Collique királysággal azonosítanak. Fő szertartási és települési központja Lauri és Pisquillo lehetett. A 15. században előbb a chimúk, majd néhány évtizeddel később az inkák uralma alá került.
Kerámiája javarészt mély aknasírokból ismert. Ezekbe gyakran tucatnyinál is több kerámiát helyeztek a szőttesekbe csavart halottakból formált múmiakötegek mellé. Közülük a leghíresebbek a nagyméretű, üreges antropomorf szobrok, melyek feltehetően az elhunytat a túlvilágra kísérő szolgákat helyettesítették. A Chancay kerámia jelentős része kétrészes formában készült, majd különböző háromdimenziós díszítményeket, apró majmokat, halakat, madarakat, vagy serleget illesztettek az edénytestre. A legtöbb kerámiát zöldes fehér engobe-bal (agyagfestékkel) vonták be, arra kerültek a barnás fekete geometrikus és antropomorf minták, bár a kultúra korábbi szakaszában vörös festést is alkalmaztak. Hasonló motívumok ékesítették szőtteseiket is, melyek közül az ún. fátyolszövetek különleges mesterségbeli tudásról tanúskodnak.

ICA-CHINCHA-KULTÚRA (i.sz. 1000-1450)
Az egykori Nasca-kultúra területén és részben annak folytatásaként alakult ki i.sz. 900 táján a Chincha- és a Yauca-völgy közötti területen az Ica-Chincha-kultúra.  A spanyol krónikákban királyságként emlegetett terület fővárosa La Centinela volt. Gazdagságának alapja az Ecuadorral folytatott távolsági kereskedelem volt, amelynek irányítása különleges fontossága miatt a 15. század második felében bekövetkezett inka hódítás után is a helyi vezetők kezében maradt. Jó minőségű terrakotta kerámiáik forgóasztallal kombinált hurkatechnikával készültek, uralkodó formái a szalagfüles korsók és különféle tálak. Az Ica-stílus leginkább polikróm engobe festéséről ismert. Előszeretettel alkalmaztak végtelenül ismétlődő geometrikus és erősen stilizált antropomorf és zoomorf motívumokat, pl. fekete madarak vagy állatok sorait fehér háttéren. A mintakincs éppúgy, mint a megformálás módja a déli tengerpart végtelenül gazdag díszítésű szőtteseinek motívumvilágából eredhet.

CHUQUIBAMBA-KULTÚRA (i.sz. 1000-1475)
A mai Arequipa város környékén létrejött Chuquibamba kultúrát kevéssé ismerjük. Kerámiája és textíliája főként hegyvidéki jellegzetességeket mutat. Az itt élők kerámiatárgyaikat sötétvörös árnyalatúra festették, szőtteseiket pedig a felvidéken bőségesen megtalálható tevefélék gyapjából sodort fonalakból szőtték. Díszítéseik közül kiemelkedik a terület jellegzetes motívuma, a nyolcágú csillag.

CHIRIBAYA-KULTÚRA (i.sz. 950-1375)
A mai Moquegua városa környékén lévő, középmagasan és magasan fekvő déli völgyekben alakult ki a Chiribaya-kultúra, amit csak az utóbbi évtizedekben fedeztek fel. A régészeti kutatások a technológiában és a szimbólumokban megfigyelhető hasonlóságok alapján bebizonyították, hogy a Chiribaya-kultúra népei jóval szorosabb kapcsolatot tartottak fenn a Chile északi részén élőkkel, mint például az Ica vagy a Chimú közösségekkel. E sajátos kapcsolat oka valószínűleg az volt, hogy ezek a kultúrák mind Tiahuanaco ősi kultúrájából származtak.

V. AZ INKÁK (i.sz. 1450-1534)
A hatalma csúcsán kb. 1 millió km2 kiterjedésű, minimálisan 3 millió lakosú Inka Birodalom - melynek eredeti neve, Tawantinsuyu, kecsua nyelven "a négy negyed együtt" - a mai kolumbiai-ecuadori határtól a chilei Santiagóig terjedt. Területét a főváros, Cusco főteréről kiinduló négy főútvonal által meghatározott négy nagy egységre osztották. Északnyugaton Chinchaysuyu, északkeleten Antisuyu, délnyugaton Cuntisuyu, míg délkeleten Collasuyu terült el. A birodalom legtávolabbi pontjainak elérését lehetővé tevő úthálózat hosszát legalább 23 000 km-re teszik. Az állami infrastruktúra szerves részét képezték a kisebb-nagyobb út menti pihenőállomások, közöttük a tambók, melyek számát legalább 1000-re becsülik. E kisebb településeken kívül léteztek több száz épületből álló és nagy raktárbázist magukban foglaló közigazgatási központok is, így például Huánuco Pampa, Pumpu, Hatun Xauxa vagy a bolíviai Paria. Itt gyűjtötték össze és tartották számon quipukon az állami földek terményeit és az állam számára készített kézművestermékeket. Ezekből látták el az úton levő katonai egységeket és munkacsapatokat vagy az éppen az ezekben a tartományi központokban tartott állami ünnepek résztvevőit.
A 16. század elejére a birodalom akkorára növekedett, hogy kizárólag Cuscóból történő kormányzása lehetetlenné vált. Ezért Huayna Capac inka a fővárost Ecuadorból Yuitóba helyezte át. Itt érte a halál 1527-ben, már az európaiak által Amerikába hurcolt himlő következtében.
A spanyol krónikák által megőrzött két eredetmítosz szerint az inkák ősei, Manco Capac és felesége Mama Ocllo a Titicaca-tótól, illetve a mai Maukallaqtával azonosított Pacariqtambóból vándoroltak észak felé, és telepedtek le 1200 táján a Cuscói-völgyben. Noha semmi sem zárja ki, hogy történt ilyen bevándorlás, a Cuscóban és környékén feltárt régészeti leletek egy több évszázadra visszanyúló, folyamatos, helyi fejlődésről tanúskodnak. A Cabello Valboa spanyol történetíró krónikájára alapozott kronológia szerint az i.sz. 15. század elejéig szomszédaikkal hadakozó kis andesi főnökségek egyikét alkotó inkák akkor léptek a birodalomépítés útjára, amikor egy szomszédos nép, a chankák fenyegető támadását elhárító Pachacutec Inka Yupanqui (ur. 1438-1471) került a trónra. A győzelmet követően átszervezte az uralma alatt álló területet és megkezdte hódításait, melyet fia és utóda Túpac Inka Yupanqui (ur. 1471-1493) teljesített ki, és unokája Huayna Capac (ur. 1493-1525/7) zárt le. A már az európaiak által behurcolt himlőben Quitóban elhunyt uralkodó két fia, a Cuscóban székelő Huascár és az új fővárosnak kinevezett Quitóban berendezkedett Atahualpa polgárháborút vívott egymással, ami a spanyolok megérkeztekor Atahualpa javára látszott eldőlni, és nagyban hozzájárult az 1532-ben megkezdődő spanyol hódítás gyors sikeréhez.

Forrás: www.inkak.hu

Fooldal - Témáink - Fórum - Galéria - Kapcsolat

Copyright (C) 2005-2007 Hogyvanez.hu Minden jog fenntartva.
Powered By Parkhosting